Szóval az első napom után kevésbé jókedvűen ébredtem a szüleim házában, a tinilányos gyerekszobámban. Plüssmackók, fiúzenekarok körben a falakon, rózsaszín ágytakaró, világbékét hirdető párnával... Szinte minden korszakomból volt ott valami. 

Mivel első munkahelyemen még csak a karrierem második napjára készültem, nem mertem még albérletezni, féltem, hogy mi lesz, ha a próbaidő alatt azt mondják, hogy mégsem én kellek. Ami az előző estéből nem következik szükségszerűen.

A metrón fürkésztem a férfiakat, akikről próbáltam elképzelni, hogy milyenek a nőkkel. Ők is ilyen szemetek? Vagy mégis hős, romantikus lovagok, hogy ne kelljen elhinnem, hogy minden pasi egyforma? Aztán megbámultam a nőket is, szinte ébren álmodtam... Vajon minden nő, aki akar valamit az élettől átesik ilyen élményeken, mint én? Csak úgy lehet karriert építeni, hogy kevesebb ruha van rajtad az értekezleteken, mint ahány diplomád van???

Szóval nem is emlékszem már pontosan, hogy hogyan, de akkor valahogy elkönyveltem magamban, hogy nincs is ezzel semmi baj. Végül is a szexet szeretem, és szeretnék elérni dolgokat. És ha másképp nem megy... Azt hiszem egyfajta lustaság is volt a dologban... Úgy gondoltam, hogy ha ennyire egyszerű és még esetleg kellemesnek is mondható módon előre lehetne lépdelni az álmaim felé, miért is próbáljam meg másképp?

Szólt a metrón recsegve egy hang: "szállj már le te hülye picsa... már itt vagy... még pár perc, és beérsz a főnököd gatyájába..." Persze ezt csak én hallottam így, valójában azt mondta, hogy Nyugati pályaudvar...

Beértem, és mindenki méricskélt. (vagy csak úgy éreztem?) A megbeszélés zajlott, ahogyan azt már tudtam előre. Furcsa mód előző este elhatároztam, hogy másnap valami ronda, zárt ruhát veszek fel, összefogom a hajam, és szemüveget fogok viselni. Ehelyett mi van? Megint itt vagyok az imádott fekete minimben, és a mély dekoltázsú bézs felsőmben. A magas sarkúmat pedig semmi pénzért nem cserélném le.

Ültem az asztalomnál, és bámultam a monitort, mikor kinyílt az iroda ajtaja, és két másik fickó (pontosan a főnökömmel egy kaliberűek) kajánul vigyorogva, engem mustrálva mentek a kijárat felé. Na, mondom, ezek mind tudják, hogy milyen jó munkaerő is vagyok... (azt hiszem ez volt az első és az utolsó is, hogy szégyenkeztem.)

Mikor visszajött a főnököm, immáron egyedül, csak ennyit mondott: Jó reggelt! De ezt olyan hangsúllyal mondta, mintha bárki lennék, és nem történt volna semmi. Egyszerűen ledöbbentem, hogy úgy köszön nekem, mint a kisközértben a boltos néninek.

Mindegy, gondoltam, és simán visszaköszöntem.

Aznap nem is beszéltünk többet, csináltam a dolgomat, mígnem megszólalt a telefonom. Kellemes férfi hang, kérdeztem, hogy kit keres. Azt felelte nemes egyszerűséggel, hogy azt a szépséget, akinek a kávét kellett volna behoznia reggel a megbeszélésre. Fúúú… Mondjam, hogy egyből durrant a fejem, vagy elhiszed anélkül is?

Szóval nekem sem kellett több, úgy elküldtem a fenébe… magamban. Persze kedvesen és bűbájosan válaszoltam, hogy ááá dehogy vagyok szépség… meg ma nincs is jó napom… meg blabla…

Közölte, hogy azért keres, hogy vigyázzak a főnökömmel, és ha úgy gondolom, hogy mégsem volt jó választás ez a cég, hívjam fel nyugodtan. Megköszöntem, elbúcsúztunk. Már nem emlékszem, hogy hogyan mentem haza, de arra tisztán, hogy jött másnap egy e-mail, a főnökömtől, hogy egy hétre elutazik a családjával síelni, addig senkinek sem elérhető. Tehát ezen a levélen kívül csak a reggeli jókívánság volt, és ennyi. nem is beszéltünk. Az a hetem laza volt, kezdtem túltenni magam a dolgokon. Kettőkor leléptem, sokat pihentem, vásárolgattam… egyszóval nem hajtottam halálra magam.

Aztán eljött a hétfő, és egyszerűen nem hittem a szememnek… Kaptam egy virágot... Egy szálat. Szép rózsa volt, nem tudhatta senki, hogy nem rajongom érte, inkább a liliomért. De gesztusnak nagyon is tetszett. Vajon kitől jöhetett? Elolvastam a képeslapot, ami alatta volt, és majdnem elájultam. Nem emlékszem szó szerint, csak arra, hogy a főnököm írása volt. Valami olyasmi, hogy ne haragudjak, hogy szó nélkül elutazott, de nem tudott mit kezdeni a helyzettel, mert megzavarta őt, hogy össze-vissza kavarogtak benne az érzések és a gondolatok… meg hogy bocsássak meg, hogy megalázott és kezdjük elölről az egészet meg blabla…

Vagyis megpróbált kedves lenni. Ez olyannyira sikerült, hogy bementem hozzá, és megköszöntem a lehetőséget, és közöltem, hogy nem így képzeltem az első munkahelyemet, és nem tudom, hogy tudnék-e ilyen feszültségben dolgozni.

Próbált marasztalni. Kedveskedett, megpróbált levenni a lábamról. Olyanokat mondott, hogy rémesen érezte magát a sípályán, mert hiányoztam neki, és hogy folyton rám gondolt… Egyre közelebb jött… Azt mondta, hogy óriási karrier állhat előttem, ha maradok… Meg hogy milyen jó páros lennénk mi ketten a munkában, és az ágyban is… Ez nem pont egy olyan mondat, amilyenről egy nő álmodik, de furcsa módon jól esett. Itt elmosolyogtam magam. De nem bírtam ki, és megkérdeztem: szerinted lennénk jó páros, vagy szerintem?

Erre nem mondott semmit, csak lesütötte a szemét. Ha nem tudtam volna, hogy milyen törtető kis szemét rosszfiú, még talán be is dőltem volna. Annyit mondott, hogy sajnálja, hogy ilyen rossz az első emlékem vele kapcsolatban… Meg hogy szeretné jóvátenni. Ekkor láttam valamit a szemében. Valami mást, mint ami az első napomon volt. Nem tudom, hogy mi lehetett, tetszett is, meg nem is. Így történt, hogy rájöttem, én vagyok a nő, én irányítok. És ha most kedvem van, felállok, és nem is látjuk egymást többé. Nem így tettem. Azt mondtam neki: tudod mit? Adok egy lehetőséget, hogy szép emlékekkel váljunk el egymástól.

Kikerekedett a szeme. Nem gondolta volna, hogy kinyílik a csipám…

De kinyílt. Csakúgy, mint a slicce. Persze nem ám rögtön! Szépen finoman utaltam rá, hogy addig ne is álmodjon a punciról, amíg én azt nem mondom, hogy mehet. Tessék végigkényeztetni minden porcikámat… Látta, hogy még nem csináltam ilyet, mármint azt, hogy még sosem irányítottam én ilyen dominánsan… De mintha tetszett volna neki. Ekkor pedig egy újabb leckét tanultam meg. Méghozzá azt, hogy egy pasi mindent megtesz azért, hogy valamijét belém dughassa. (bocsi a kifejezésért, de így gondolom.)

Képes volt ő is végigsimogatni minden porcikámat, a lábamat, a combjaimat, a karjaimat, a vállaimat, a melleimet, a hasamat és igen… azt hagyta legutoljára. Kimondhatatlanul jól esett. Akkor még nem sejtettem, hogy hamarosan eljön az az idő, mikor simán kimondok olyan szavakat, hogy nyalj ki, ha szeretnéd… Vagy hogy én szopásban vagyok a legjobb… Ott és akkor csak hagytam, hogy megtanítson, hogy hogyan tudok a legjobb lenni… Egy tapasztalt férfi bevezetett a durva és mély szexualitásba, abba, hogy milyen az, mikor a férfi szinte sikít… Eddig csak olyan fiúkkal volt dolgom, akik tök csöndben voltak… De most…

Miközben lassan mozgatta a nyelvét odalent, olyan érzés volt, hogy akarom is meg nem is. Aztán ahogy egyre mélyebbre és erősebben lefetyelt, borzasztóan elkezdtem élvezni. Közben a nyelvcsapásoknak megfelelően a mellemet is masszírozta, ami akkor még teljesen természetes volt. (megjegyzem nem volt vele semmi gond…)

Majd mutatta, hogy a hátamon fekve hogyan szorítsam össze a melleimet, ami közé ő akart volna dugdosni valamit, gondolta, rövidre zárjuk a témát. Hagytam is, mert izgi látvány volt, ahogyan a kis buksija majdnem az államhoz ért, de mikor láttam, hogy már nem kell neki sok, leállítottam. Egy kicsit nyugtattam, (de nem lankasztottam) és komolyan mondom, hogy vagy 6-7 pózt kipróbáltunk. Na nem azt mondom, hogy minden fél órán át, de 15-20 lökést minden póz megélt…

A kedvencem mégis a kutya volt, mikor négykézláb állok, és ő hátulról hatol belém... azt nagyon szerettem… és a másik kedvencem (aminek tudnom kéne a nevét, de nem akarom) amikor a nyakába vett. Feküdtem a hátamon, és a két lábamat az ég felé nyújtottam, összeszorítva (vagy a két vállára téve). Imádtam. Jól megszorítottam őt, és így (nem vagyok fizikus) de valószínűleg az erős súrlódás miatt volt olyan jó…

Szóval ez volt életem leghosszabb dugása, mármint egy pasival…

A leghosszabb búcsú volt, amit azóta sem ismételtünk meg. Habár ennek már 4 éve, mégis csak egyszer futottunk össze, akkor is csak egy mosoly volt közöttünk, amivel a régi, kedves ismerőseidet illeted, mikor nincs rájuk időd, de jelzed feléjük, hogy észrevetted, és emlékszel rá. Még egy köszönöm nézést is megengedtem volna szívem szerint, de éppen egy ügyfelemmel voltam. Igen. Ügyfél. A kuncsaftot nem szeretem. Ő is nagy történet. Igazi siker sztori. Úgy hívják hogy Szabolcs.